Most mentem nyugdíjba a Kaliforniai Közlekedésrendészettől, 23 évnyi szolgálat után. A 23 év nagy részét
Marin megye keleti részén szolgáltam, amihez Golden Gate-híd is tartozik. A híd jelképpé vált, ismert az egész világon arról a gyönyörű kilátásról, ami San Francisco városára és a Csendes-óceánra nyílik róla, és izgalmas alakjáról.
Szerencsétlen módon szinte vonzza az öngyilkosokat, egyike azon helyeknek, ahol a legtöbbet követik el a világon. 1937-ben nyitották meg a hidat.
Joseph Strauss, a híd építéséért felelős vezető tervező szavait idézem: “A híd gyakorlatilag öngyilkosság-biztos. Öngyilkosságot elkövetni a hídról sem nem célszerű, sem nem valószínű.” De a megnyitása óta több, mint 1600 ember ugrott a halálba a hídról. Sokan hiszik, hogy az út a két torony között egy másik dimenzióba vezet — innen a híd hamis romantikája — leesni innen megszabadít minden félelemtől és bajtól, és a lent morajló víz tisztára mossa a lelket.
De hadd mondjam el, mi is történik valójában, amikor a hidat használják eszkozül az öngyilkossághoz. Négy-öt másodperc szabadesés után a test kb. 120 km/óra sebességgel csapódik a vízbe. Hatására a csontok összezúzódnak, néhány közűlük átszúr valami létfontosságú szervet. A legtöbben ennek hatására halnak meg. Azok, akik mégsem, tehetetlenül kapálóznak a vízben, és végül megfulladnak. Nem hiszem, hogy akik az öngyilkosságnak ezt a módját tervezik. tudják, hogy milyen szörnyű halál vár rájuk. Ez itt a kábel. A két torony körüli résztől eltekintve 81 cm-es acél fut végig a hid mentén. Ide állnak a legtöbben mielőtt eldobnák életüket. Tapasztalatból mondhatom, hogy ha valaki rálép erre a kábelra, és ezt kétségbeesésében teszi, akkor nagyon nehéz visszahozni onnan. Tavaly készítettem ezt a képet, amikor ez a fiatal nő beszélt egy rendőrhöz, az életéről elmélkedve. Örömmel mondom, hogy aznap sikerrel jártunk, és rávettük, hogy másszon vissza a korláton.
Amikor először kezdtem dolgozni a hídon, nem volt még szabályos kiképzésünk. Ezeken a hívásokon keresztül tanultunk bele. Ez nem csak azoknak volt rossz, akik öngyilkossságot terveztek, de a rendőröknek is. Nagyon hosszú utat tettünk meg azóta. Most már veterán rendőrök és pszichológusok képzik az újoncokat.
Ez itt Jason Garber. Tavaly július 22-én találkoztam vele, amikor kaptam egy hívást egy esetleges öngyilkosjelöltről, aki ül a kábelen, nagyjából a fesztávolság felénél. Indultam, és amikor megérkeztem, észrevettem Jasont, amint a Golden Gate -híd egyik rendőréhez beszél. Jason épp 32 éves volt, és New Jersey-ből repült ide. Meg kell jegyezni, hogy már két alkalommal elrepült ide New Jersey-ből, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg a hídról. Miután már vagy egy órát beszélgettünk Jasonnal, megkérdezte, hogy ismerjük-e Pandora szelencéjének történetét. Hogy felidézzem Önöknek a görög mitológiát:, Zeus megteremtette Pandorát, és leküldte a Földre egy szelencével, és meghagyta, hogy sose nyissa ki azt. Egy szép napon a kíváncsiság legyőzte Pandorát és csak kinyitotta. KIszállt belőle betegség, a szomorúság, és minden gonoszság, ami az ember ellen van. Csak a jó dolgok maradtak benn a szelencében, mint a remény. Jason megkérdezte tőlünk, “Mi történik, ha kinyitjuk a szelencét, és nincs benne a remény?” Hallgatott néhány pillanatig, kihajolt jobbra, és vége. Ez a kedves, intelligens New Jersey-i fiatalember csak öngyilkos lett.
Még azon az estén beszéltem Jason szüleivel. Amikor beszéltem velük, az nem úgy hangozhatott, mintha minden rendben lenne velem, mert a rákövetkező nap a család rabbija felhívott, hogy mi van velem.
Jason szülei kérték meg.
Az öngyilkosság romboló hatása nagyon sok embert érint közvetve.
Ezeket a kérdéseket teszem fel Önöknek: Mit tennének Önök, ha egy családtagjuk, egy barátjuk, valaki, akit szeretnek, öngyilkosságra készül? MIt mondanának? Tudnák, hogy mit mondjanak? Tapasztalatom szerint nem a beszéd a lényeg, hanem a figyelem. Meghallgatni, hogy megértsék. Nem vitatkozni, hibáztatni, vagy megmondani, tudják, hogy mit érez, mert valószínűleg nem tudják. A puszta jelenlétünk jelentheti azt a fordulópontot, amire szüksége van.
Ha azt gondolják valakiről, öngyilkosságot forgat a fejében, ne féljenek szembesíteni vele az illetőt, rákérdezni. Egy módja ennek, hogy kérdezzenek valami ilyet: “Mások hasonló körülmények között arra gondolnak, hogy eldobják az életüket, voltak neked ilyen gondolataid?” Azzal, hogy szembesítjük az illetőt , talán megvédjük az életét, fordulópont lehetünk számára. Néhány más jelzés, amire fel kell figyelni: reményvesztettség, a hit, hogy a dolgok elviselhetetlenek, és soha nem is lesznek jobbak, a segítség hiánya, az a hiedelem, hogy nincs semmi, amit tenni lehet; elhúzódás a társaságtól; az élet iránti érdektelenség.
Épp csak néhány napja készültem fel erre a beszélgetésre, amikor kaptam egy e-mailt egy hölgytől, és szeretném most ezt felolvasni Önöknek. Ez év január 19-én vesztette el a fiát, és ezt az e-mailt alig néhány napja írta. Az ő engedélyével és áldásával olvasom most fel Önöknek.
“Kevin, elképzelem, hogy ott van a TED konferencián. Nagy élmény lehet. Arra gondolok, hogy hétvégén végigmegyek a hídon. Épp csak egy üzenetet szeretnék küldeni Önnek. Azt remélem, hogy sokakhoz eljut a szó, akik hazamennek, és beszélnek róla otthon a barátaiknak, akik elmondják az ő barátaiknak, stb. Én még mindig egy kicsit kába vagyok, de észreveszem néha, hogy ráébredek, Mike nem jön haza többet. Mike Petalumából vezetett San Franciscoba, hogy megnézze 49-esek meccsét az apjával január 19-én. Nem ért oda. Felhívtam a petalumai rendőrséget, és jelentettem, hogy eltűnt az este. Másnap reggel beállított két rendőr, és jelentette, hogy Mike autója a hídnál állt. Egy szemtanu előző nap 13:58-kor látta őt leugrani a hídról. Nagyon köszönöm, hogy tesz azokért, akik átmenetileg túl gyengék ahhoz, hogy kiálljanak magukért. Kivel ne esett volna meg, hogy válságban volt, anélkül, hogy igazi mentális betegsége lenne? Nem lenne szabad ennek ilyen könnyűnek lennie. Az imáim kísérik az Ön küzdelmét. A Golden Gate-hídnak átjárónak kell lennie a csodálatos öböl felett, nem pedig temetőnek. Sok szerencsét ezen a héten. Vicky.”
Nem tudom elképzelni azt a bátorságot, ami rávette ezt az asszonyt, hogy lemenjen a hídhoz, és megtegye azt az utat, amit a fia, azon a bizonyos napon, és a bátorságot, hogy tovább éljen.
Szeretnék bemutatni Önöknek egy férfit, aki a reményt és a bátorságot jelenti. 2005 március 11-én kaptam egy rádióhívást egy lehetséges öngyilkossági kísérletről, a híd járdájáról, közel az északi toronyhoz. Végigmotoroztam a járdán, és megláttam ezt a férfit, Kevin Berthiát, a járdán ácsorogva. Ahogyan észrevett, nyomban átlépett ezen a gyalogos korláton, és ott állt ezen a kis csövön, ami körbefutja a tornyot. A következő másfél órán keresztül Kevint hallgattam, ahogyan beszélt a depressziójáról és a reménytelenségről. Kevin magától döntött úgy ezen a napon, hogy visszamászik azon a korláton, és újabb esélyt ad az életnek. Kevin visszajött. Gratuláltam neki. “Ez egy új kezdet, egy új élet.” Megkérdeztem tőle, mi volt az, ami visszahozta, reményt adott, és esélyt az életnek? És tudják, mit válaszolt? Azt mondta, az, hogy meghallgattam. Hogy hagytam beszélni, és csak hallgattam.
Nem sokkal a történtek után levelet kaptam Kevin anyjától. Elhoztam ezt a levelet, és most felolvasom Önöknek.
“Kedves Mr. Briggs, semmi nem feledteti a március 11-i eseményeket. Önnek köszönhetjük, hogy Kevin ma is velünk van. Megyőződésem, hogy Kevin segítségért kiáltott. Megállapították, hogy mentálisan beteg, amire megfelelő kezelést kap. Kevint hathónapos korában fogadtam örökbe, anélkül, hogy tudtam volna, miket hoz magával. Istennek hála, ma már tudjuk. Kevin már egyenesben van, ahogyan mondja. Hálát adunk Istennek Önért. Öszintén elkötelezve Önnek, Narvella Berthia.” Az írás alján ez áll, “P.S. Amikor azon az estén elmentem a San Francisco-i kórházba, az Ön neve szerepelt ott, betegként. Ezt a dolgot rendeztem.”
Kevin ma szerető apa, és a társadalom hasznos tagja. Nyíltan beszél annak a napnak az eseményeiről és depressziójáról,abban a reményben, hogy története mások épülésére szolgál.
Az öngyilkosságal nem pusztán a munkám során kerültem kapcsolatba. Személyes ügyem is. Nagyapám méreggel vetett véget életének. Ezzel végetvetett ugyan személyes fájdalmának, de megfosztott engem attól, hogy ismerhettem volna. Ezt teszi az öngyilkosság. A legtöbb öngyilkos, vagy akik öngyilkosságra készülnek, nem gondolnak arra, hogy fájdalmat okoznak másoknak. Egyszerűen véget akarnak vetni szenvedésüknek. Ennek három fő módja van: az alvás, az alkohol vagy drog, vagy a halál. Pályám során mentális betegségek és öngyilkosok hívásai százainak voltam részese a híd környékén, és reagáltam rájuk. Azokból az esetekből, amelyek részese voltam, csak kettőt veszítettem el, de ez kettővel több a kelleténél. Az egyik Jason volt. A másik egy férfi, akihez kb. egy órán keresztül beszéltem. Ez alatt az idő alatt háromszor rázta meg a kezem. Az utolsó kézrázásnál rám nézett, és azt mondta: “Kevin, sajnálom, de mennem kell.” És ugrott. Rettenetes.
El akarom még mondani,hogy azoknak a túlnyomó többsége, akikkel felvesszük a kapcsolatot a hídon, végül nem követi el az öngyilkosságot. Ehhez hozzájön az a nagyon kevés, aki leugrott, de túlélte, és tud beszélni róla, ez az egy-két százalék. Többségük azt mondta, hogy abban a másodpercben, amikor elrugaszkodott, tudta már, hogy tévedés, amit csinál, és élni akar. Azt mondom, emberek, ha híd nemcsak Marint köti össze San Franciscoval, de az embereket is.
Mindig arra kéne mindannyiunknak törekednünk, hogy kapcsolatot, hidat építsünk. Az öngyilkosság megelőzhető. Van segítség. Van remény.
Köszönöm.
(Taps)